Benő Kálmánné Hegyi Amália vagyok, 1974-től 2006-ig tanítottam középiskolában latin nyelvet, eközben latin tantárgyszakértő is voltam. Jelenleg nyugdíjas vagyok.

Dr. Gesztesi Enikő vagyok, húsz éve tanítok latin nyelvet és történelmet, a harmadik szakom az ógörög. A gimnáziumi tanítás mellett összesen négy évet oktattam egyetemen is. A tanítás mellett kutatással is foglalkozom, módszertani munkáim mellett az antik történetírás tárgykörét kutattam és kutatom, 2007 őszén doktoráltam, PhD végzettséget szereztem. Történelemből és latin nyelvből tantárgyszakértő vagyok. 

Czeglédi Sándor vagyok, 1987 óta tanítok latint és történelmet. 2006-ban szereztem PhD fokozatot „A latin nyelv tanítása nyolcosztályos gimnáziumban” című dolgozatommal. Latinból nyolc- és négy évfolyamos gimnáziumok részére írtam tankönyvsorozatot, az utóbbi sorozattal (címe: Traditio Viva) 2008-ban első helyezést értem el az Ókortudományi Társaság pályázatán. Történelem tankönyveket is írtam, ezekkel szintén 2008-ban elnyertem az MTA pedagógus kutatói ösztöndíját.

Takács László vagyok, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának Latin Tanszékén tanítok, most már közel másfél évtizede.

Köszönöm.  Hadd mutatkozzam be végül magam is – a kompetenciámat, kérdezői „jogosultságomat” némileg erősítendő. Balogh Mihály vagyok, a beszélgetésünknek teret biztosító folyóirat, a Könyv és Nevelés főszerkesztője, a lapot kiadó OPKM nyugalmazott főigazgatója. Itt és most azonban ezeknél fontosabb, hogy korábban latin-magyar szakos tanárként dolgoztam mintegy negyedszázadon át, valamint hogy ezekben az években rendszeresen tanítottam latint is – egészen 1999-ig. Így valamennyire belülről ismerem beszélgetésünk aktuális tárgyát.

B. M.: A kölcsönös bemutatkozás után most induljunk el a kályhától, ami esetünkben a latin nyelv hazai tanításának történetét jelenti. Ha a klasszikus nyelvek (ógörög, latin) sorsának alakulását vizsgáljuk a magyar iskolázás újabb kori történetében, nagyjából az utolsó két-két és fél évszázadában, akkor a következő markáns fordulópontokról beszélhetünk:

– 1777, Ratio Educationis: bizonyos helyeken, bizonyos tárgyakat, bizonyos feltételek esetén már magyarul is lehet tanítani

– 1844, államnyelv-törvény: a latin nyelv tanítási nyelvből kötelező tantárggyá alakul

– 1890, „görögpótló” törvény: az ógörög nyelv kötelezőből fakultatív tantárggyá válik

– 1945, a nyolc osztályos általános iskola bevezetésével a latin kiszorul a 10-14 éves korosztály tananyagából, majd kötelezőből fakultatív, választható második idegen nyelv lesz a gimnáziumi osztályok egy részében, a humán tagozaton.

Elfogadható-e részben-egészben ez a korszakolás, esetleg hol és mennyiben kívánnák ezt módosítani, árnyalni, finomítani?

T. L.: Alapvetően elfogadható a korszakolás, ám véleményem szerint ezek a fordulópontok előzményeikben, még ha mindegyik a klasszikus nyelvek oktatását érintette, nagyon is különbözők.

Az első, 1777-es rendelkezés és az egész latin érintő folyamat, amely 1844-ig tartott, annak a kulturális, tudományos forradalomnak a következménye, amely Nyugat-Európából elindulva végül a Habsburg birodalmat, így Magyarországot is elérte. Ennek a folyamatnak több, jól ismert összetevője volt: egyfelől a nemzeti nyelvek fölértékelődése, a nemzeti nyelveken való tudományosság előtérbe kerülése (a XVII. századtól megindult tudományos fejlődéssel a latin nyelv – az új terminusok szükségessége miatt – nem tudott lépést tartani. Egyes területeken (orvostudomány, jog, katolikus egyház) még tartotta ugyan magát a latin, de az élet legtöbb területén (közigazgatás, kereskedelem stb.) már kiszorult. Magyarországon, ahol a magyar ajkú lakosság nem érte el az összlakosság 50%-át, a latin nemesi és hivatali nyelvként a társadalom felső rétegeinek érintkezési nyelve volt (ahogy Jókai mondta: lingua paterna – senkit sem sért, hiszen senkié). Az 1777-es rendelkezés tehát az európai folyamatok következménye volt. 1844-es törvény bár ennek folytatása, valójában mégis inkább a nemzeti identitástudat erősödésének politikai döntése.

Az 1890-es változás körülményeit nem ismerem közelebbről, de a kor oktatáspolitikai problémái tükrében úgy tűnik, hogy a fő ok a közoktatásban résztvevő társadalmi csoportok összetételének megváltozása, és a századvég új munkaerő igényének sürgető késztetése volt. Vagyis e korszakhatárnál is elsődlegesnek tűnnek a megváltozott külső körülmények.

E korszakhatároktól annyiban tér el az 1945-ös változtatás, hogy annak oka abszolút politikai volt. A latin nyelv az új hatalom számára a régi, kiváltságos nemesi társadalom, a katolikus egyház közoktatásban megjelenő szimbóluma volt. Száműzése, ilyen drasztikus visszaszorítása sem pedagógiai, sem általános külső társadalmi nyomással nem magyarázhatók. „Kontroll anyagként” érdemes lenne összehasonlítani például, hogy miként alakult a latin nyelv tanítása a szomszédos, 1955-től szovjetmentes Ausztriában.

G. E.: Alapvetően szerintem is elfogadható a korszakolás, de Lacinak igaza van a korszakolás okait és előzményeit tekintve. Én is úgy látom, hogy az első három szakasz egy társadalmi-történelmi folyamat eredménye, de szerintem oly döntő változást nem hoznak a latin nyelvvel kapcsolatosan, mint a negyedik szakasz. Például a Ratio Educationis megjelenése után is megmaradt a latin nyelv favorizálása a magyarországi közép- és felsőoktatásban. Az 1844-as törvény nemzetgazdasági okait megérthetjük, de Kossuth Lajos is hangsúlyozza, hogy a tudományokban sohasem szabad a latint háttérbe szorítani. Azt írta 1841-ben, a Pesti Hírlapban, hogy „Soha ne felejtsük, hogy latin nyelven tanítani a tudományokat, és humanisztikus alapokra építeni a tanítást két különböző dolog…”

Az 1890-as változtatás szerintem a polgári fejlődés következménye, Kossuth tette meg a „görögpótló” bevezetésére a javaslatát. Persze ez szomorú, mégis látható, hogy a görög visszaszorulásával párhuzamosan a latin pozíciója rendkívül erős maradt, Az 1899-ben elfogadott tanterv szerint meghatározónak tartják a latin nyelv tanítását, szinte dupla óraszámban oktatják, mint a magyart.

Az 1945-ös változtatás oka abszolút politikai volt, de szerintem már a két világháború között is láthatunk negatív tendenciákat. Ilyen volt 1924-ben a reálgimnázium bevezetése, vagy az 1927-es és 1930-as törvények, amelyek nyomán hat év leforgása alatta a latin nyelv az első helyről a harmadikra szorult vissza. Az 1935. évi VI. tv. nyomán, militarista megfontolásból megnőtt a magyar, történelem stb. óraszáma, a latin rovására. Erre következett az 1945-ös fordulat, de ez nem előzményektől mentes.

Cz. S.: Én a fordulatok helyett – bizonyos mértékig persze azokat is elfogadva – inkább a változási folyamatokra helyezném a hangsúlyt. Szerintem is legalább a 18. század közepéig kell visszamennünk, s onnan követnünk a folyamatokba ágyazott fordulatokat, a magyarországi latin nyelv szerepét, iskolai tanítását illetően. Akkoriban Magyarországon a hivatalos nyelv, és a gimnáziumi tanítás nyelve is a latin volt még, sőt az iskolában büntették a magyarul beszélőket. A Ratio Educationis éppen a hasznossága miatt tartotta szükségesnek a latin tanítását. Egyrészt, mert ez a hivatalos nyelv, másrészt mert "e nyelv használata már szinte anyanyelvvé és sajáttá vált". A Ratio… hangsúlyozta, hogy a magyarországi latinságra kell oktatni az ifjúságot, mert erre van közéleti igény.

Gimnáziumainkban a 19. század első felében fokozatosan lépett a latin tanítási nyelv helyébe a magyar. A reformátusok 1833-ban, az evangélikusok 1841-ben, végül a katolikusok 1844-ben tették a magyart tannyelvvé. Ezzel a lépéssel a latin, mint a hétköznapi életben hasznos nyelv, kezdett háttérbe szorulni. Széchenyi Hunnia című munkájában hosszasan érvelt a „holt zsarnok” ellen, de azért nem akarta kisöpörni az oktatásból. Azt mondta, hogy a latin „legyen az iskoláinkban tanítva ezentúl is, de nem kirekesztőleg, hanem csak mint egyik tárgya a tanulásnak…” 

Érdekes, hogy még a dualizmus korának vezető oktatáspolitikusa, Kármán Mór is azt hangsúlyozta, hogy a magyarországi latinság értése legyen a fő cél. Ő a véleményét nemzeti történelmünk és irodalmunk latinos hagyományaival, jellegével indokolta.

A hivatalos oktatáspolitika álláspontja mellett a 20. század elejétől formálódott az ellentáboré is. Rousseau nagyhatású nevelési regényéhez, az Emilhez visszanyúlva, amelyben az író semmilyen szerepet nem szánt sem a latin, sem az ógörög tanításának, helytelenítették a gimnáziumi latintanítást. A tantárgy negatív megítélésére különösen a Nyugat hasábjain akad számos példa, bár a klasszikus stúdiumok fontosságáról szóló írás is bőven előfordul ugyanott.

1945 után markáns változások történtek a magyar oktatásügyben, s ennek első lépése a nyolcosztályos gimnázium megszüntetése volt. Ezután már csak négyosztályos gimnáziumi keretekben folyt a latintanítás, ahol már eltörölték a kötelező latin érettségit. A változások mögött erőteljesen ott munkált az a vélekedés, hogy a latin az előző korszak elnyomó osztályának kiváltsága volt, s visszaszorítása összefügg ennek az osztálynak háttérbe szorításával.

Természetesen pedagógiai érvek is elhangzottak a latin ellen, ezekre jó példa Kiss Árpád visszaemlékezése, aki szerint a korabeli oktatáspolitikához közel álló szakmai körökben megoldandó szakmai problémaként efféle, a latin megszüntetése felé mutató kérdések vetődtek föl: nyújt-e a latintanítás olyan múltbéli eligazító mintákat, melyeknek ismerete a jelen megértéséhez is elengedhetetlen? Gazdagítja-e a tudatot? Ösztönzi és fejleszti-e a kritikai gondolkodást? Megkönnyíti-e az idegen nyelvek tanulását, javítja-e a tanulási képességet? Milyen tárgyak pótolhatják a latinnak a gondolkodást formáló hatását? Kár, hogy ez a kiváló szakember nem részletezi a feltett kérdésekre adott válaszokat.

B. M.: Hogyan írhatnánk le a latintanítás általános állapotát (sokak szerint méltatlan és megalázó „mélyrepülését”) az 1948-tól 1989-ig terjedő időszakban? Csak negatívumok mondhatók el a hazai latintanításnak erről a negyven évéről? Csak és kizárólag ideológiai (el)nyomás áldozata volt a latintanítás az említett korszakban?

T. L.: az 1948-89 közötti oktatás legnagyobb baklövése az orosz nyelv kötelezővé tétele volt, s ez bizony – bármily furcsán hangzik is – befolyásolta a latin nyelv helyzetét is. Miután ugyanis az orosz lett a fő idegen nyelv, a latin olyan nyelvekkel kényszerült második nyelvként versenyezni, mint az angol, német vagy az itt-ott még tanított francia vagy olasz.

Miután a latin a megtűrt kategóriába tartozott, szinte törvényszerű volt, hogy az orosz mellé inkább élő idegen nyelvet választottak tanulni a szülők. A latin emiatt a „futottak még” kategóriába került. (Sokkal kedvezőbb lett volna a helyzete, ha német vagy angol „főnyelv” mellett lehetett volna választani.)

A latin presztízse – köszönhetően a közoktatásban dolgozó tanároknak – mégis nagyon magas volt, az egyetemek latin tanszékein ugyanis nem volt tömegoktatás, aminek eredményeként a latintanárok évfolyamuk legkiválóbbjai voltak. (A latinszakosok megbecsültsége még ma is kirívóan magas a bölcsészkarokon.)

G. E.: én úgy látom, hogy 1948 és 1989 közötti időszakról nem csak negatívumokat lehet mondani. Noha a latin megtűrt tantárgy lett, az 1960-as évek mélypontja után, amikor is a latin óraszáma és becsülete minimálisra csökkent, mégis 1970-ben, majd 1980-ban két vizsgálat készült, amikor is feltárták a latin tanítás gondjait. Ennek nyomán cikkek jelentek meg a latin nyelv fontosságáról. Emellett működött az Ókortudományi Társaság versenye, Arpinóba, a nemzetközi Cicero-fordító versenyre rendszeresen utaztak diákok, és előremutató kezdeményezés volt az ELTE latin tanszék vezetőjének, a Minisztériummal 1986 decemberében folytatott tárgyalása is a többletpontokért. Ez is siker volt.

Sajnos, én úgy vélem, hogy akkor még mindig több erőfeszítés történt, mint most. Én ekkor harmadik nyelvként tanulhattam a latint, de legalább tanulhattam. Félő, hogy az elkövetkező években még így sem lesz pénze az igazgatóknak e nyelv megtartására.

B. K.-né: 1974-től a gimnáziumokban bizonyos tagozatokon (biológia, kémia, magyar) kötelezően tanulták heti három órában a gyerekek a latin nyelvet és a görög-latin kultúrát. Ez segített „megtartani” a latint azokban az években.

B. M.: A fentebb említett „külső” változások kapcsán, velük párhuzamosan milyen fontosabb „belső” változásokról beszélhetünk a hazai latin tanítás történetében – elsősorban a célokat, a tananyag(ok) tartalmát, illetve a tanítás metodikáját illetően?

T. L.: nincs ugyan rálátásom az elmúlt kétszáz év latintanítására, de a kezembe került tankönyvek alapján azt mondanám, hogy az erőteljesen grammatikai és nyelvi készségfejlesztő oktatás helyébe a klasszikus műveltség alapjainak megismertetése került. Ma a követelmény a közoktatásban nem a tökéletes nyelvtudás, hanem az, hogy a diákok minél többet tudjanak az európai kultúrának is alapjait jelentő ókori világról. (Borzsák tanár úr mesélte egyszer, hogy amikor ő járt egyetemre a még latin nyelven készülő szakdolgozatokat sokan a gólyákkal fordíttatták latinra.)

G. E.: a tanításban valóban nagyobb hangsúlyt helyezünk a szövegek olvasása és a nyelvtan mellett a kultúrtörténetre. mint korábban. De szerintem ez nem azt jelenti, hogy a nyelvtan és a szövegolvasást háttérbe szorítanánk.

Nemrég vizsgálat alá vettem a legújabb, módosított NAT műveltségi területeit, mennyiben jelenik meg a klasszikus műveltség tanítása az egyes tantárgyak során, s sajnos meg kellett állapítanom, hogy egyre kevésbé. Azt azonban gyakorló tanárként látom, hogy a magyar nyelvi tudásuk a gyerekeknek kritikán aluli, így egyre nehezebben értik meg, hogy pontosan tanuljanak meg nyelvtani szabályokat. Ezért gondolom azt, hogy minél hamarabb bevezetjük a latin nyelvet az általános iskolában, annál nagyobb lehetőséget kapunk a gyerekek nyelvtani képességének fejlesztésére.  

A metodikában sok újításra lenne szükség, jönnek az interaktív táblák, az internet is kihívást jelent, s nem látom, hogy ebben lenne valami újítás a latin nyelvben, készülnének-e segédanyagok stb.

B. M.: Mi és hogyan változott a rendszerváltást követő első évtizedben (nagyjából az ezredfordulóig) a latintanításban? Gondolok itt többek között az egyházi fenntartású iskolák, illetve a nyolc- és hatosztályos gimnáziumok újbóli megjelenésére.

T. L.: 1988-ban kezdtem tanulmányaimat az ELTE-n, s a megnőtt érdeklődést – nemcsak a latin-, hanem minden nyelvszakos tanár iránt – a 90-es évek elejétől tapasztaltam. Ekkor a középiskolák, üzleti vállalkozások, magántanulók keresték azokat a hallgatókat, akik erre vagy arra a nyelvre tanították őket. A középiskolák sokszor képesítés (diploma) nélkül is alkalmaztak negyed-ötödéves hallgatókat. Ehhez járult az orosztanárok átképzése. A 90-es években sokan és sokféle módon tanultak latinul.

B. K.-né: a latintanítás a rendszerváltás után egy ideig a reneszánszát élte. A statisztikai adatokból, amelyeket saját tapasztalataim is megerősítenek, megállapítható, hogy az 1990-es évek elejétől a latint választó diákok száma látványosan megnőtt. Több igényes gimnáziumban – nyolc-, hat- és négyosztályosokban egyaránt! – bevezették a latin tanítását, például az állami iskolákban a humán, kommunikációs és biológia tagozatok esetében, valamint az egyházi iskolák jelentős részében. A latinnak a rendszerváltást követő reneszánsza magával hozta a tantárgy oktatásának tartalmi megújítását is. Elkészültek az új igényeknek megfelelően az új tankönyvek: az általános iskolai tankönyvek, a 6-8 osztályos gimnáziumok tankönyvei.

Az akkori, szempontunkból kedvező jelenség okai összetettek voltak: ilyenek például, mint a szülők, kollégák pozitív emlékei a műveltségnek e területéről, vagy a kötelező orosz nyelv megszűnése. Az orosz nyelv helyébe léphetett az iskolák által ajánlott egyik lehetőségként a latintanítás, hiszen a jól képzett, okos, értékes latintanárok kéznél voltak, készen álltak a latin tanítására.

Cz. S.: a latin szempontjából pozitív folyamatok a rendszerváltás előtti években kezdődtek, amikor egyre több lehetőség adódott, hogy ismét tanítani lehessen ezt a klasszikus tantárgyat fiatalabb korosztályoknak is. Az egykori gimnazisták egy része még meglett emberként is hálás volt azért, hogy valamikor latint tanulhatott, mert ezzel a nyelvvel fegyelmezett gondolkodást, műveltséget szerzett, és a latin segítette más idegen nyelv tanulását. Jelentős részben nekik köszönhető, hogy a rendszerváltás körül újra teret nyert a latin a gimnáziumokban.

G. E.: 1989-ben, frissen végzett tanárként és latinosként csodát éltünk meg. Csodának tartottuk azt, hogy egy új, szabad szellemben kezdhetünk el dolgozni, továbbá, hogy visszatérhet az iskolákba a latin tanítás. Szerintem e nyelv abban az időben a szabad választás jelképe volt, s így jól pótolta az egyre jobban háttérbe szoruló orosz nyelvet. Párhuzamosan, évfolyamonként két-három nagy létszámú csoportban tanítottuk a nyelvet. Az idős kollégák különösen támogatták, valamint az igazgatók is érdekeltek voltak abban, hogy elmondhassák, hogy az iskolájukban tanítják ezt a klasszikus műveltséget közvetítő nyelvet. 1997-ben érettségizett az a humán osztály a gimnáziumunkban, amelyben mindenkinek kötelező volt latint tanulni. A következő humán osztályban ezt az elvet már nem tudtuk elfogadtatni sem a szülőkkel, sem a tanárokkal.

B. M.: Hogyan alakult a latintanítás helyzete a közoktatásban a legutóbbi évtizedben? Miféle görbével írható le a trend, és mivel, milyen okokkal magyarázzuk a változásokat? (Társadalmi megítélés, oktatásirányítási és pedagógus szakmai megítélés, támogatás vagy ellenzés stb.)

T. L.: a fordulópont az ezredforduló környékére tehető. Ekkorra tehető a bölcsészvégzettség általános leértékelődése, illetve a bölcsészkarokon oktatott, nem klasszikus bölcsészszakok (szociológia, politológia, pszichológia, kommunikáció vagy keleti és északi nyelvek) felértékelődése. És akkor még nem beszéltünk az oktatási kormányzat azon rendelkezéseiről, amelyek a latintanítás visszaszorulását eredményezték. Ezt a folyamatot tetőzte be a bolognainak nevezett folyamat, de az már egy másik probléma…

G. E.: attól tartok, hogy vitathatatlanul igaz a fellendülés utáni megtorpanás. Az 1995-ös kormányrendelet rendelkezik a NAT bevezetéséről, itt a latin már az élő idegen nyelvek közé kerül, s kimondják, hogy „az élő idegen nyelv mellett a második nyelv lehet a latin is”. 1999-ben módosítják a Nemzeti alaptantervet, 2001-ben bevezetik a helyi tanterveket. Ezekben az élő idegen nyelvek tanítására még nagyobb hangsúlyt helyeznek, így kezdődik a latin visszaszorulása.

B. K.-né: a rendszerváltást követő szűk évtizedre jellemző, igazi virágkort lassanként kezdte fölváltani a latin tantárgy tanításának a mind szembetűnőbb hanyatlása. A felfelé ívelő szakasz szerintem is nagyjából az 1997/98-as tanévig tartott, az utána bekövetkező fordulat nyomán viszont lassan fogyni kezdett a latint tanulók száma.

Természetesen több oka volt ennek is. Közülük csak néhányat, talán a legfontosabbakat hadd soroljam! Először is nyilvánvalóan csökkentette a latintanítás terét a humán- és reáltagozatok megszüntetése, pedig a tagozatos oktatásban konkrétan érezhették a diákok a latin szükségességét. Lassanként befejeződtek az orosztanári átképzések, ugyanakkor mind nagyobb létszámban képeztek élőnyelv-tanárokat a felsőoktatásban is.

Nem erősítette a latintanítás esélyeit az sem, hogy a felsőoktatásban egyre csökkent azoknak a szakoknak, területeknek a száma, ahol második idegen nyelvként elfogadták a latint, illetve a latin érettségi feltétele volt a felvételinek. Ráadásul az első Nemzeti alaptantervből, a kilencvenes évek közepén majdnem kirekesztődött a latin, végül egy fél mondat erejéig mégis csak megfogalmazták a nyelv tanításának a lehetőségét.

B. M.: Milyen a latintanítás helyzete napjainkban? Nagy a baj? Netán nincs semmi baj, a mostanra kialakult helyzet a természetes, amit úgy kell elfogadni, ahogyan alakul(t)?

B. K.-né: bizony elég nagy bajban van a latintanítás. Ha ilyen ütemben fogynak a tanulók, rövid időn belül végképp kiszorul a latin a közoktatásból. Ma az iskolák többségében heti 3 órában tanítják a latint második idegen nyelvként – már ahol egyáltalán tanítják. Ez radikális óraszámcsökkenést jelent, mert voltak iskolák, ahol heti 5 órában, sőt magasabb óraszámban is tanultak. A ma még latint tanító gimnáziumok kisebb részében heti 2 órában vagy 3. idegen nyelvként 7. és 8. órában tanulhatják a diákok a latint. Az általános iskolák egy részében két évig kötelezően tanulják a nyelvet, azután fakultatívvá válik, de ezt az alacsony létszám miatt ezt már nem is mindig engedélyezi az igazgató. Hasonló a helyzet az egyházi iskolákban is. Néhány középiskola humán, esetleg biológia tagozatán ma is kötelező a latin. De léteznek olyan iskolák is, ahol csak szakköri keretek között lehet tanulni a latin nyelvet, esetleg „nulladik” vagy kilencedik órában.

Az iskolák nagy részében a latinos csoportokat sokszor szinte csak a latintanárok „ereje”, harckészsége tartja meg, akik olykor egyszemélyes harcot folytatnak a latinért, és ebben a harcukban nagyon sokszor egyedül maradnak – főként a vidéki kisvárosokban, ahol eleve egyedül képviselik a szakmát. A latintanárt adott esetben senki sem védi meg (tisztelet a kivételnek), háttérbe szorul a tantestületben, periférikus szerepe van, még ha hoz is eredményeket az iskolának. Bár egy-egy kiváló latintanár kivívhatja kollégái körében a megbecsülést, a társadalmi megítélésben valójában nem tartoznak a „rangos” tanárok közé.

G. E.: a helyzet most szerintem sem túl rózsás. Az elmúlt tanévben oktatási vezetőképzőn diplomáztam, s ennek keretében szakdolgozati témaként foglalkoztam a latin tanítás múltjával és jelenével. Ebben a dolgozatban megállapítottam, hogy fellendülés, visszaesés, bátorítás, visszaszorítás, támogatás, megtűrés jellemezte a latin tanítás történetiségét. Szerintem, most az erőteljes visszaesés fog következni, ha nem figyelnek oda a helyzetre az érdekeltek. A statisztikák is ezt a feltevést igazolják. 2003 és 2008 között 38%-kal esett vissza a szakjukat tanító latin tanárok aránya. 2008-ra a latin nyelvet tanulók száma a rendszerváltás idején tanulók száma alá esett. A saját gimnáziumomban, a Garay János Gimnáziumban 18 éve indult újra e nyelv tanítása, évfolyamonként két-három csoporttal. Most a 9. évfolyamosok közül hatan választották a latint, s nem tudom, hogy a következő tanévben indul-e ilyen létszám esetén.

Az egyetemek – az okaikat megértem – lehetővé teszik, hogy előképzettség nélkül a diákok latin szakra jelentkezzenek és járjanak. Mindeközben magára hagyják a középiskolai latin oktatást, pedig szakmailag nem mindegy, hogy 12-14 évesen kezdik a gyerekek e személyiség – logika – memóriafejlesztő tárgy tanulását, vagy csak 18 évesen. Véleményem szerint a tantárgyválasztás szempontjából nagyon fontos, hogy milyen módon kérik, jutalmazzák az egyetemek a latin előismereteket. Itt tapasztalható a legelkeserítőbb helyzet: csak a bölcsészpályán szorgalmazzák, a jogi, orvosi, gyógyszerészeti egyetemeken, ahol tanulni kell latinul, nem fogadják el azt, sem a felvételi vizsgán, sem az egyetemi tanulmányok alóli mentességhez. A nyelvvizsgáért szerezhető többletpontok számítása is a latintanítás ellenében hat: a nyelvvizsga követelmény jó, alapos munkát igényel a tanulóktól, tanároktól egyaránt, a középfokú nyelvvizsgát azonban egyre kevésbé kérik az egyetemek. Plusz pontok még járnak érte, de a diplomához már nem tudják felhasználni a tanulók. A jelentősége csökken, s mivel a felvételi során már csak 50 pont jár összesen nyelvvizsgá(k)ért – egy középfokú „c” vizsga 35 pont, egy felsőfokú 50 pont! – nincs szükség a második nyelvből szerzett nyelvvizsgára. 

Szerintem ezekből a tényekből vezethető le a latin nyelv hanyatlása: az intézményvezetők, a szülők és a diákok inkább az élő idegen nyelvek tanulása felé fordulnak. Az igazgatókon, az önkormányzatok anyagi helyzetén is nagyon sok múlik. Készítettem egy kérdőívet a Tolna megyei gimnáziumok igazgatói számára. Mindössze ketten jelezték, hogy szívesen alkalmaznának latin szakos tanárt. Az általuk adott válaszok elemzése során megállapítottam, hogy egyesek tudatosan felvállalják a „latin ügyet”, mások viszont – nem alaptalanul – a könnyebb megoldást elfogadva az általános, az OKM által is sugallt megoldást választják. 2003-ban központilag csökkentették az alaptantervi anyagot tíz százalékkal. Történelemtanár is vagyok, ott például arról van szó, hogy a gyerekek olvasgassanak forrásokat, tudjanak belőlük kiolvasni valamilyen összefüggéseket, de az adatok, – vagy például a nyelvtanításban a nyelvtani kategóriák megtanulása! – ezek egyre kevésbé fontosak.

Végül, de nem utolsósorban kiemelném a NAT 2007-es módosítását, melyből az látszik, hogy kisebb szerepet fog kapni a latin nyelv a középfokú oktatásban, ugyanis a latin kisebb szerepet játszik a követelmények leírásában, az élő idegen nyelvek alapelveinek és céljainak meghatározása során egy mondatban említi a rendelet: „Második nyelvként taníthatók holt nyelvek is, melyek tanulását az alaptanterv nem szabályozza.”

Most általános- és középiskolában tanítjuk a latint, négy-hat és nyolcosztályos iskolákban egyaránt. Az általános óraszám kettő a hat- és nyolcosztályos iskolákban, három óra a négyosztályos rendszerben. Félő azonban, hogy ez az órakeret tovább fog csökkenni, pedig legalább négy-öt alapóra, plusz fakultáció és szakkör kellene ahhoz, hogy európai szintű képzést (Németország, Belgium stb.) tudjunk nyújtani. Ma azonban ez inkább idea. 

Összefoglalva gondolataimat, igenis nagy bajt látok, minden évben egyre több iskolában szűnik meg a latin oktatás, csak egy elkötelezett iskolavezetés, elkötelezett tanárok, s jól tájékoztatott szülők tudják azt megmenteni.

B. M.: Arra kérem a volt tantárgyfelelős, közoktatási szakértőt, fejtse ki bővebben is, hogy véleménye szerint milyen, iskolán kívüli és milyen belső, negatív összetevők hatnak napjainkban a latintanítás esélyeire?

B. K.-né: a latin esélyei ellen munkál az a társadalmi bizonytalanság, a biztos, határozott értékrendnek az a hiánya, amely például az általános műveltség ma érvényes meghatározása körül észlelhető. E nélkül azt sem tudjuk egyértelműen és biztosan megmondani, hogy mit, milyen ismereteket várhatunk el egy érettségizett fiataltól a 21. század elején. Olyan mérvű eltolódások vannak ma már a gimnáziumban, hogy például egyes tantárgyakban egyetemi szintű követelmények vannak, de például az énekóra heti egy órára szűkült.

Külső hatásként említeném a továbbiakban a társadalom pragmatikus szemléletét, a humán műveltség fokozatos leértékelődését, s ezekből eredően azt a társadalmi érdektelenséget a latin iránt, mely a nyelv értékeinek nem ismeretéből is fakadhat. Változott a világ, változtak benne a szülők és az iskolák is. Az előző évtizedekben felnövekedett szülőknek már nem voltak pozitív tapasztalatai a latintanításról, Az iskola pedig már nem a kultúra fellegvára, hanem „szolgáltató”. A praktikus angol nyelv mind inkább tért hódít (hozzáteszem, az egész világon, de másutt a latintanítás mellett), s az egyre erőteljesebb szülői követelésnek eleget kellett tenni az iskolákban. Így a tantárgy tanításának lehetőségét gyakran ezek a helyi igények korlátozzák.

Az igazgatók, akiknek meghatározó szerepük van, hisz tőlük függ, indítanak-e latin csoportot az iskolában, vagy nem, a szülők igényeinek kiszolgálói – tisztelet a kivételnek. Korábban több igazgató is vállalta – én magam ismerek nem egy ilyen igazgatót a fővárosban! –, hogy azt mondja a szülőknek: kedves szülő, ha nem tetszik a latin, el lehet vinni nyugodtan a gyereket máshová is, sok gimnázium van még Pesten. Ma ezt már nem vállalják az igazgatók, helyette a szülői vagy a tanulói igényekre hivatkoznak, ha nem indítanak latin csoportot.

A gyerekek természetesen előre nem látják a latintanulás előnyeit, hatóerejét. Többnyire később jön rá a diák és a szülő, hogy milyen esélyt mulasztott el. Pedig csak az iskolában vagy magántanárnál lehet latint tanulni, a nyelviskolák ezt ugyanis nem preferálják. Csak a nagyon előrelátó szülők döntenek úgy, hogy az angol vagy német nyelv után a latin nyelvet tanulja a gyermekük. Sok diák majd csak a felsőoktatási tanulmányai alatt és után fogalmazza meg, mennyire elengedhetetlen az a tudás, amelyhez kizárólag a latinórákon juthattak hozzá.

A tanulók motiváltságát egyes központi intézkedések is csökkentették: néhány éve már nem lehet pluszpontokat szerezni a felvételin a latin nyelv tanulásáért, tudásáért. Addig két év tanulásáért, négy év tanulásáért, a latin érettségiért pluszpontot kapott a felvételiző több felsőoktatási intézményben. Ma csak „élő” nyelv középfokú C típusú nyelv vizsgájáért lehet plusz pontokat kapni. De egyes egyetemek, pl. SOTE, kommunikációs főiskola ebből a latint kizárták. Igaz, a jogtudományi egyetemek szóban igénylik a latintudást. Azután meg ma már az OKTV eredmény sem váltja ki az érettségit, mint korábban, csak pontot jelent a felvételinél. Ugyanakkor még a latin szakra jelentkezőknek sem kell latinból érettségizniük.

B. M.: Ki mivel szeretné kiegészíteni ezt a helyzetelemzést?

T. L.: Valóban megindult az utóbbi egy-másfél évtizedben egy jól érzékelhető eltolódás a szolgáltató iskola – megrendelő tanuló/szülő viszonyrendszer irányába, és mivel a társadalmi érdeklődés tendenciáit közvetítő megrendelői oldal „ejteni” látszik a latint, az oktatásszervezői oldal a (központi irányítástól az iskoláig) kénytelen ennek megfelelni.

G. E.: én a szülők szerepét hangsúlyoznám különösen. Kulcsszerep az övék, éppen ezért az ő meggyőzésük, távlati érdekeik fölismertetése kulcsfeladatunk nekünk, latintanároknak. Nagyobb hangsúlyt kellene fordítanunk a szülők meggyőzésére. Azzal azonban nem értek egyet, hogy a megrendelői oldal ejtette a latint, s aztán az oktatásszervezői oldal ejtette a latint. Szerintem éppen fordítva: mivel nincsen motiváció, nincs „jutalmazás” a központból az igazgatók felé, valóban ejtik a latin nyelv tanítását. Az a véleményem, hogy „föntről” kellene elindítani a változtatásokat, s érdekeltté kellene tenni minden résztvevőt a változtatáshoz.

Meglátásom szerint – s ebben vitáznék Amállal – a humán műveltség nem értékelődött le, általában a műveltség értékelődik le, s ebben valamennyire a humán műveltség is. A humán szakmák – bölcsész, jog – iránt csökken az érdeklődés napjainkban, és ez jelentkezik az egyetemi képzésben is, kevesebb diákot vesznek fel azokra az egyetemekre, melyek e szakmákat képzik. Évek múlva azonban változhat e helyzet. Ugyanakkor az orvosi pálya presztízse növekszik, így érthetetlen, hogy nem támogatjuk a latin nyelv tanulását a reálosztályokban sem, hiszen az orvosi egyetemeken kötelező a latin tanulás. Tehát – véleményem szerint – a latin nyelv tanításában történő hanyatlás nem, vagy nem csak a humán műveltség visszaszorulásával függ össze. S egyetértek az előttem szólókkal, hogy csak később jönnek rá a diákok arra, hogy mit mulasztottak el, amikor nem tanultak latint a középiskolás éveik során. Jelenleg a tanítványaim harmada három nyelvet tanul, az egyik élő nyelvet különórában tanulják, hogy ne essenek el a két élő idegen nyelv tanulásától. 

Cz. S.: egy-egy iskolában a latintanítás esélyeit illetően szerintem is nagyon sok múlik az igazgatón. De sok múlik a tantestületen is. A kollégákon, akik megszavazzák pedagógiai programját, helyi tantervét.

B. K.-né: Sándor véleményét a tantestület szerepérvényesítő lehetőségéről kénytelen vagyok tapasztalatból cáfolni. Az esetek többségében meg sem kérdezi a testületet az igazgató, hogy egyáltalán legyen-e latin, vagy hogy milyen súllyal legyen, ha ő maga úgy ítéli meg, hogy nincs rá szükség, mert nincs rá igény. Ilyenkor aztán nincs is miről döntenie a testületnek – latin ügyben.

B. M.: Hogyan ítélik meg a szakemberek a nyelvtanítás versus (ókori) kultúraközvetítés dilemmáját, mostani arányait és esetleges változtatási igényét? Az erről időnként föllángoló viták külön érdekessége persze, hogy mindkét tábort a latintanítás jövőjének féltése motiválja, amikor azt állítja, hogy a túlélés ára, ha erősödik a kultúraközvetítés, vagy éppen ellenkezőleg, a nyelvi képzés dominanciája.

Cz. S.: a tantárgy névhasználatról, illetve ennek mögöttes tartalmáról, arról tudniillik, hogy a nyelvtanítás vagy az ókori kultúra értékeinek áthagyományozása-e a fontosabb, valóban folytak és folynak viták a szakmában. Engedtessék meg nekem, hogy a magam válaszát ebben a kérdésben egy kicsit messzebbről, „távlatosabban” indítva fogalmazzam meg.

Korunk egyik jelentős, nagyon is gyakorlati pedagógiai problémája: legyenek-e értékpreferenciái a tanárnak, s törekedjen-e ezek átadására, vagy passzívan figyelje a növendékek értékválasztását? Véleményem szerint az erkölcsi értékek tágabb körével, amit a zsidó-keresztény és görög-római hagyományokra épülő európai civilizáció képvisel, meg kell ismertetni a tanítványokat, sőt törekedni kell arra, hogy magukévá tegyék. Csak közbevetőleg jegyzem meg: A teljesen érték semleges, csak oktatási célokat szolgáló iskolát az európai tradíció öngyilkosságának tartom.

Az említett európai civilizációs alapértékek közé sorolhatjuk elsősorban a szeretet, tolerancia, tiszteletérzés, a kulturális javak megbecsülése, emberiesség (humanitas) értékeit, s ezek közvetítésének ideális tantárgya lehet a latin. Egy német klasszika-filológus, Viktor Pöschl szerint a humanitas birtokosa a műveltségnek, a kultúrának is birtokosa. A humanitás gazdag tartalmából pedig azok a diákok képesek valami többletet befogadni, akik latinul tanulnak. Éppen ezért, a magasabb pedagógiai cél érdekében én a kérdésben szembeállított két szempontot nem fordítanám egymás ellen. Inkább a megvalósítható (és megvalósítandó) harmóniájukban hiszek. A latin nyelvű szövegek üzenetéhez persze a latin nyelvtan tanulásával jut el a diák, nyilván sokkal nehezebb körülmények között, mint az anyanyelvű szövegekéhez a magyarórán vagy a hittanórán. E körülményekre tekintettel, sokkal kevesebb latin szöveget lehet feldolgozni, de sokkal alaposabban. Ezért több lehetőség adódik a gondolatok és az azokat rejtő formák mélyebb megismerésére, megértésére és befogadására. Ráadásul a megértett esztétikai és erkölcsi üzenet kifejtésének nincs akkora kényszere és súlya, mint pl. magyar irodalom és hittan esetében.

T. L.: meghatározó jelentéssel bírhat az is, ha tantárgyunkat a „latin” névhasználattal illetjük, szemben a „latin nyelv” megnevezéssel. Itt arról van szó, hogy – bár a hivatalos tantárgyi neve latin nyelv –, a latintanárok egy része mégsem pongyolaságból részesíti előnyben egyszerűen a latint. Sokan úgy vélik, akkora súllyal kell szerepelnie a tantárgy tartalmában az ókori műveltség közvetítésének, hogy kifejezőbb a latin a latin nyelv helyén.  

G. E.: éppen az elmúlt héten, nyelvi munkaközösség-vezetőként részt vettem egy német nyelvi bemutató órán. Az óra során a kisebbségi német irodalom egy jeles alakját mutatta be egy kollégám. Az óra után a német szakos tanárok arról beszélgettek, hogy egyáltalán fontos-e az irodalom tanítása nyelvi órákon. S akkor én megnyugodtam: az óráimon lehetőségem van antik kultúrát, irodalmat, történelmet, művészetet, filozófiát, életmódot tanítani. S nem is szeretném, hogy ez megváltozzon. Fontos mindkettő, de Sándorhoz hasonlóan én is úgy gondolom, hogy csak szövegeken keresztül ismerhetjük meg a kultúrát, tehát az igazi latinosnak a nyelvi képességeit is fejlesztenünk kell. Tantárgyunk neve éppen ezért „latin nyelv és kultúra” lehetne.   

B. M.: Hol van a helye a gyakorlatban a latin nyelvnek a központi és a helyi tantervezésben, és hol volna a helye optimálisan?

B. K.-né: amikor folyt a nemzeti alaptanterv újabb átdolgozása, először egyszerűen kihagyták belőle a latint. Mint tantárgy szekértőnek, referensnek, levelet kellett írnom az OM-be, hogy mint az előzőben, az átdolgozott alaptantervben is kapjon helyet a latin. A latintanítás a többször módosított alaptantervek megjelenése nyomán, minden próbálkozásunk ellenére, egyre szerényebb keretek közé szorult. Megengedő jellegű lett a tanítás.

A tantervkészítés előtt meg kellett volna fogalmazni világosan, mi a mai korban az általános műveltség. Ez lett volna az alap, amelyből létrehozható az értelmes, összehangolt, konszenzuson alapuló, felelősséggel vállalt tanterv, melynek jellemzője, hogy a hagyományokat folytatja, és az új követelményeknek, igényeknek megfelel. Amíg ez nem születik meg, addig minden tudományterület a saját tantárgyainak próbálja kiharcolni a legtöbb tananyagot, óraszámot stb. Ebben a harcban csak a gyerek lehet a nagy vesztes, és persze a latin.

G. E.: több helyi tanterv kidolgozásában, átdolgozásában vettem már részt. Mindig voltak központi útmutatások, javaslatok, keretóraszámok. Az egyes iskolák munkaközösségei ezen belül próbálták kiharcolni a legoptimálisabb tanítási-tanulási feltételeket. S valóban, mintha egyre rosszabbak lennének a lehetőségek: a gyerekek óraszámai csökkennek, s ezen belül a latin tanítás órakeretei is, tudniillik az OKM legújabb javaslata szerint tovább csökken a második nyelv tanítására fordítható órák száma (2-3 óra). Az optimális a 3-4 óra lenne szerintem, fakultációs lehetőséggel a 11-12. évfolyamon.    

Cz. S.: e kérdés kapcsán a bőség zavarával küszködöm, hiszen a nemrég megvédett doktori szakdolgozatom éppen a latin tantárgy tantervi kérdéseivel foglalkozott. Anélkül, hogy – hely és idő híján – most az egész dolgozatot felidézném, csak egyetlen, szerintem meglehetősen elhanyagolt aspektusra hadd hívjam föl a figyelmet. Az empatikus készségről van szó, amelynek erősítése ismereteim szerint nem jellemző a tantervelméleti szakirodalomra. Pedig ez sem idegen a tantárgyunktól. Az elmúlt évszázadokban éppen azért tanultak a fiatalok római hősökről, hogy felnőttként azokhoz hasonlóan helyt álljanak. A mai világban erre kevés esély van, hiszen nincsenek háborúk, ahol Mucius Scaevolaként vagy Horatius Coclesként kellene védelmezni a közösségét. Az empátia fejlesztésére mégis érdemes ügyelni, mert az embertársi kapcsolatokban a serdülőkor választóvonal. Ekkor ugyanis a társadalmi szocializálódásnak olyan szakaszához érkezik az ifjú, amelyben a tudatos konvenciók, a beilleszkedési szerepek és minták belső követési igénye mintegy elfojtja a valós érzelmi állapotokat, aminek az empátia készség az egyik vesztese a serdülő személyiségének formálódásában. Sokan meg is rekednek ezen a szinten, s az empátia hiánya felnőttként is a jellemzőjük marad. E hiány elkerüléséhez segíthet – több más „erénye” mellett – a latintanítás a maga jól megválasztott és interpretált ókori példáival.

B. M.: Mi a helyzet a tananyaggal, annak tartalmával és terjedelmével? Milyen irányba kellene változtatni, ha kellene egyáltalán?

G. E.: a latin tananyag szerintem általában jó, a szerzőkkel arányosan foglalkozunk, jó a nyelvtan, a fordítás és a kultúrtörténet aránya is. A tananyagba azonban érdekesebb eseményeket, erkölcsi tanulságokat tartalmazó meséket, szövegeket, történeteket vonnék be, különösen a 11. évfolyam anyagába.

Tapasztalatom szerint egyre többet kell a nyelvtannal foglalkozni, ugyanis a diákok magyar nyelvtani tudása egyre hiányosabb. Az élő idegen nyelvek tanítása során is inkább a szövegértési feladatok kerültek előtérbe a pontos fordítással szemben. Ezért latin órákon többet kell foglalkozni a precíz fordítással, elemzéssel.

Van azonban sajnos egy nem túl örömteli megállapításom. A szakdolgozatom készítése során áttekintettem, hogy milyen súlyt kap a klasszikus tárgyak tanítása a középfokú oktatásban. Azt vizsgáltam, hogy az éppen most módosított NAT-ban és a gimnáziumom által használt tankönyvekben mely műveltségi területekben  (Magyar nyelv és irodalom, Ember és társadalom, Idegen nyelvek, Művészetek), valamint, hogy ezeken belül milyen súllyal szerepel a klasszikus tudás oktatása. Megállapításom, hogy egyre kevesebb teret kap az antik kultúra tanítása a középiskolákban, mint amit megérdemelne, beigazolódott. Sajnálatos az is, hogy az egyes tantárgyak nincsenek összehangolva. Pedig ennek a korszaknak a tanítása nagy erkölcsi példákkal szolgál, amik az ember viselkedésére és jellemének fejlődésére is pozitívan hathatnának. 

B. K.-né: ebből a szempontból a tanári pályám során a legszembetűnőbb változások a tananyag tematikájában történtek. Eleinte ugyanis csak klasszikus szövegeket olvastunk, később ajánlottként már megjelentek a középkori és az újkori szövegek is a tankönyvekben.

B. M.: Hogyan ítélik meg a szakemberek a latintanítás módszertani kultúráját? Ha kellene, mit kellene ez ügyben változtatni, újítani?

G. E.: A módszertan terén kevés változást látok. Kevés a továbbképzés. Vidéki tanárként úgy érzem, hogy magamra vagyok hagyva. Nagyon kell figyelnem, hogy valami változást észleljek, hogy valaki megszólítson. Amennyire én tudom, nincs érdekképviseleti szervezetünk sem. Úgy vélem, hogy kevés új, modern szemléletű anyag jelenik meg, Nem készülnek segédanyagok, például az interaktív táblák használatához, nem készülnek új anyagok CD-n, DVD-n, s ezek elkészítéséhez megfelelő segítséget sem kapunk. Pedig ahhoz, hogy e tárgy is képes legyen a kompetenciaalapú oktatásra, olyan tanórákra van szükség, ahol a tanár laptopot használ, képeket mutat, power pointos bemutatóanyagokat készít. Ám ezek elkészítése nagyon időigényes, más tárgyakból is központi anyagok állnak rendelkezésre. Kik készítik ezeket? Kihez lehet fordulni? Miért nem jön létre egy csoport, ami ezekkel foglalkozik? Mostanában e kérdések foglalkoztatnak engem, a tanárt.

B. K.-né: Az órák megtervezésében, változatos módszerek bemutatásával kellene segíteni a kollégák munkáját (szövegolvasás, nyelvtan, művelődéstörténet arányainak bemutatásával). Be kellene vezetni az iskolákban a görög-latin kultúra napját, melyre a szülőket is meg kell hívni.

B. M.: Milyen adekvát tanítási eszközöket javasolnának a latintanítás módszertani kultúrájának a megújításhoz?

B. K.-né: a középiskolában egy „hivatalos”, azaz tankönyvesített tankönyvünk van. A felsőoktatásban is használatos egy ilyen tankönyv, melyet mi elsősorban nyelvvizsga felkészítésére használunk. Vannak ugyan forgalomban még más, nagyon jó tankönyvek is, de csak a tankönyvvé nyilvánítottakat vehetik meg az iskolák, így tehát nyilvánvalóan csekély a tankönyvválaszték. Én sok tankönyvet használtam a kötelező mellett, így lett teljes a munkám.

Egyébként nem kell fetisizálni a tankönyveket. Nem a tankönyvön múlik a tantárgy eredményessége. Minden a tanáron múlik: egy jó tanár kell, és minden probléma megoldódik. A tanár személyisége, tudása a meghatározó a latinban, de szinte minden tantárgyban. A tankönyv alapmű, a tanulás segítője.

Más a helyzet a taneszközökkel. Modern taneszközök, kiadványok sajnos nem állnak a rendelkezésünkre. Ez nagy hiányosság. Még az OKSZI jelentetett meg egy magnókazettát, melyen Borzsák professzor úr olvasta fel a leckéket a hivatalos tankönyvből. Nagyon sokat segített a versek olvasásakor. Egyéni munkámmal sikerült áttetetnem CD-re. Nem kapható, a kollégák a továbbképzésen egymásnak adták át, így terjedt. Ezen kívül Dér Katalin tanárnő Ritmusok DVD-je használatos, de már ez sem kapható. Ugyancsak nagyon jól használható Gesztelyi tanár úr DVD-je, amely tematikusan mutatja be a római kor emlékeit, műalkotásokat. Nálunk a művészettörténész kollégák is használták. Úgy tudom, ez sem kapható. Szóval kénytelenek voltunk a tv-ből felvenni egyénileg műsorokat, hogy színesebbé, érthetőbbé tegyük tantárgyunkat. Vagyis a taneszközeink lehetnének szélesebb spektrumúak, de a tankönyveink megfelelőek, nem kell újakat alkotni.

G. E.: magam is mindig azt vallottam, hogy nem tankönyveket tanítunk, hanem tantárgyat. A tankönyv csak segít a tantárgyak elsajátításában. Így én sem a tankönyvek bőségében vagy szűkösségében látom a latin nyelv tanítása körüli problémák gyökerét. Általános és középiskolára vonatkoztatva összesen kb. harminc tananyag van forgalomban. Ez elég is lenne, a baj azonban az, hogy ezekből keveset tudnak a diákok megrendelni, mivel pénzben be van határolva a rendelés az iskolákban.

A másik probléma, hogy nem minden jó könyv rendelhető meg tankönyvként, mint ahogyan például Czeglédi Sándor kollégánk könyvei sem. Az elmúlt években „megújult” a gimnáziumi tankönyvcsalád (N. Horváth Margit – Nagy Ferenc), sajnos azonban továbbra is nagyon sok hiba maradt benne.

Amit pozitívumként tudok felhozni e könyvekkel kapcsolatban, hogy kibővítették a kultúrtörténeti anyagokat, s több nyelvtani magyarázat, gyakorlat van bennük. A nyelvvizsgára, versenyekre történő felkészüléshez több nagyon jó könyv áll rendelkezésre, így a Monostori Martináék által készített latin nyelvkönyv, a tesztkönyv, és készült még egy a szóbeli nyelvvizsgákra történő felkészülést segítő kis könyv is. Létezett egy Gradus ad Parnassum c. feladat- és szöveggyűjtemény is (Mayer Erika – Tegyey Imre), amit az OKTV-hez, nyelvvizsgához legjobban tudtunk használni, a kiadó általam feltett kérdésre adott válasza szerint azonban ezt a könyvet „bezúzták”. Nem is értem, hogy hogyan történhet ilyesmi, mindenesetre most e könyvet másoljuk, továbbra is használjuk. Kellenének azonban még CD-k, DVD-k, hanganyagok.

B. M.: Mi most a helyzet a latin érettségi körül? Minden rendben? Vagy vannak ott is gondok?

B. K.-né: egész pályámon azt tapasztaltam, hogy szívesen választják a tanulók a latint érettségi tantárgyként. (Szerencsére, vagy a kollégák áldozatos munkája következtében, ezt a hajlandóságukat megtartották a kétszintű érettségi rendszerében is.) Sajnos az országos, összesített statisztikai adatok némileg ellentmondanak az én személyes tapasztalatomnak. Míg 1994/95-ben 1178 tanuló érettségizett latinból, az érettségizők összlétszámának 1,2%-a, addig 2001/2002-ben már csak 650 diák érettségizett, az összlétszám 0,9%-a.

G. E.: …és az én adataim szerint a helyzet továbbra sem rózsás, de azért bíztató. 2005-ben 550 tanuló érettségizett, míg 2007-ben 616 tanuló. Tehát, kicsit növekedett az arány. Bár sajnos az a meglátásom, hogy a következő években vissza fog esni az érettségizők száma, mert csak a bölcsészkarok jutalmazzák, várják el a latin érettségit. Az előző években azt tapasztaltam, hogy tanítványaim közül többen gyakran inkább a latint választották az élő idegen nyelv helyett negyedik tárgyként. Sokan pedig két idegen nyelvből – így latinból is – érettségit tettek. Most azonban miért tegyék ezt? Úgy gondolom, hogy ez már csak költői kérdés…  

B. M.: Tartsunk rövid szemlét a különböző latin nyelvi tanulmányi versenylehetőségek fölött!

(Folytatás a következő cikkben!)

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.