A cím (Gellius cotidianus) azt jelenti: "napi/mindennapi Gellius". A második századi antikvárius író, Aulus Gellius Noctes Atticae (Attikai éjszakák) című nagy gyűjteményéből nézünk alkalomadtán egy-egy rövid részt, és vagy gyönyörködünk benne, vagy elmélkedünk, mosolygunk, csodálkozunk, esetleg mérgelődünk rajta... Higgye el a kedves Látogató, hogy mindegyikre bőven akad példa a terjedelmes, de sohasem unalmas műben. A latinul tanulók kedvéért előbb mindig az eredeti részlet jön, majd ennek tömör összegzése, esetleg kommentálása magyarul. Végül hozzáfűzök valamit a profán "szentleckéhez". 

Persze, csak ha van mit... 

(A képen Lysias/Lüsziasz legismertebb szoborportréja látható.)

II. 5.

Quam lepide signateque dixerit Favorinus philosophus, quid intersit inter Platonis et Lysiae orationem.

1 Favorinus de Lysia et Platone solitus dicere est: "Si ex Platonis" inquit "oratione verbum aliquod demas mutesve atque id commodatissime facias, de elegantia tamen detraxeris; si ex Lysiae, de sententia."

*************

Ez az egymondatos Gellius-caput (=a második könyv ötödik fejezete) ideális gyakorlás a latinul tanulóknak. Alig van benne (új) szó, a mondatszerkezet egyszerű. Próbálkozni kell vele!

Ami a témát illeti: Gellius nemcsak a bőbeszédűségéről, "fecsegéséről" híres író. Ha akart, ha kedve volt, nagyon is tudott ő röviden és tömören fogalmazni. Ezért szerette, becsülte, szinte "vadászta" a magvas, szellemes, pár szavas mondásokat, szállóigéket, melyekből jócskán jutott a művébe is.

Vajon mi a különbség a hatalmas koponya, Platón (latinosan: Plato) és a ragyogó logográfus és szónok, Lüsziasz (latinosan: Lysias) beszédmódja között? Hogy lehet ezt "lemérni"? Nyilván úgy, ahogy sokszor ma is. Meg kell nézni, mi történik, ha egy-egy szövegükből kihagyunk egy szót (kifejezést, mondatot) vagy fölcserélünk két szót (kifejezést, tagmondatot). Mi történik? Az, hogy bármily óvatosan is tesszük ezt, a változtatástól Platón mondata kevésbé lesz elegáns/ízléses, Lüsziasz mondata pedig kevésbé lesz értelmes /tartalmas.

Bravó! Nagyon frappáns, szellemes, hangzatos distinkció. És aki mindezt előadja az álmélkodó és máris jegyzetelő Gelliusnak, nem más, mint rajongásig szeretett mestere: Favorinus, a filozófus. A romanizált görög, a kor egyik szellemi tekintélye. Tudálékos, néha leereszkedő, néha ripacs második századi értelmiségi. De vajon jól ítéli meg Favorinus? (Már, ha tényleg tőle származik a mondat, és nem valaki mástól, vagy a magát rejteni kívánó Gelliustól...)

A mai profán „szentlecke” továbbgondolása tehát kinek-kinek az lehetne, hogy

a) akkor milyen is Platón stílusa?

b) akkor milyen is Lüsziasz stílusa?

Igaza van Favorinusnak? Tényleg ez köztük a különbség, vagy csak jól hangzik? Ehhez legalább egy Platón- és egy Lüsziasz-szöveget is alaposan ismernünk kellene, pl.
 

Tehát van (volna) bőven olvasnivaló is ennek az egymondatos fejezetnek a tisztázásához. Ahhoz, hogy ne csak elhiggyük, ami oda van írva, hanem nekünk is legyen véleményünk Favorinus (?) egyetlen mondatáról. (Ezt végzi el helyettünk a klasszika-filológia. Ott megtaláljuk, ha érdekel bennünket. Ha kíváncsiak vagyunk rá.)

Igen: ilyen Gellius, ez Gellius. És igen: ilyenek vagyunk mi, ezek vagyunk mi, itt a 21. században. Annyira eltávolodtunk már mindentől, ami régebben, régen vagy nagyon régen volt, hogy jószerivel azt sem tudjuk hirtelen, hol nézzünk utána. Hogy érdemes-e utánanéznünk. Hogy érdekel-e minket annyira, hogy utánanézzünk. És érdekelni fog-e másokat, ha utánanézünk?... Mert ennek az egy mondatnak az igazságát vagy hamisságát akár több napig, hétig lehetne (kellene) kutatni. Persze, nem fogjuk megtenni, mert mindjárt elkattintunk innen: rohanni kell tovább.
De hová is?