Mi értelme van a latintanulásnak?

Bármennyire erőltetettnek tűnjék is a párhuzam, ehhez lehet hasonlítani a latin nyelv tanulásának helyzetét. Sok szülő felismerte, hogy a nyelvtudás fontos előnyhöz juttathatja majd a csemetéjét, ezért már óvodás korban elkezdik angolra járatni a gyereket, ezt követi az általános iskolai és a gimnáziumi nyelvtanulás, mellette számos délutáni különórával és nyelvtanfolyammal. Szerencsés esetben tényleg meg is tanul a nebuló angolul, és ha kicsit szorgalmas, akkor talán még egy idegen nyelven is. Ez a módszer tehát látszólag valóban a legközvetlenebbnek tűnő úton éri el a célt. Ennek tükrében természetesen haszontalan időpocsékolásnak tartják egy holt nyelv tanulását. Ugyanúgy tévednek azonban, mint a balatoni lángossütők, akik felháborodottan csodálkoznak, ha a pénzes turisták ugyanannyi kiadással inkább Mallorcára utaznak, a magyarok pedig feleannyiból inkább Görögországba.

Ha ilyen fantasztikusan célratörők vagyunk az oktatásban, akkor hogyan lehetséges, hogy a nyelvtudás szempontjából messze elmaradunk az európai átlagtól? Hogyan lehetséges, hogy a magyar oktatásból kikerülők nagy része funkcionális analfabéta? Hogyan lehetséges, hogy nem tudunk helyesen még magyarul sem?

Meggyőződésem szerint az oviangolból kiinduló módszer több kárt okoz, mint amennyi haszna van. Mennyit tud angolul egy nagycsoportos óvodás? Semennyit. Ez valószínűleg rosszul esik annak a szülőnek, aki már ilyen korán pénzt áldoz a nyelvórára, de sajnos egy nagycsoportos tényleg nem tud semmit. És ugyanez igaz az általános iskola alsó tagozatára is. A szülők által ideálisnak képzelt esetben, egy felső tagozatba lépő diák már akár hét éve is tanulhat angolul. Hét év alatt már rengeteg pénzt és időt szántak a nyelvtanulásra, de az eredmény közel nulla, és ez még a kisebbik baj. A nagyobbik baj az, hogy ez alatt az idő alatt nem tanult meg a gyerek magyarul, nem tanult meg olvasni és nincs tisztában a magyar nyelvtani alapokkal. Amikor felső tagozatba lép, a tanár azt hiszi, hogy haladó angolt kell tanítania, hiszen a kis „géniuszok” már hét éve tanulnak angolul, és bizonyára a nyelvtant is tudják. Ugyanez a helyzet a gimnáziumba kerülve, csak ott még súlyosabb a helyzet, mivel már 11 éve tanulnak angolul, és gyakorlatilag még mindig nem tudnak semmit, legalábbis a ráfordított időhöz és energiához képest biztosan nem. Mit kezd a tanár, amikor az elsősök közül már mindenki tanult angolul, de mindenki más szinten van. Találomra elővesz egy haladó könyvet és reménykedik, hogy mindenki tudja az alapokat. Az első sikertelen nyelvvizsga után kap észbe a szülő, és elkezdi különórákra meg nyári nyelvtanfolyamokra járatni a gyereket, és lám az érettségire valahogy megvan a nyelvvizsga, a család elégedetten dőlhet hátra, a sok áldozatnak meglett a gyümölcse. De milyen áron? Rengeteg pénz és rengeteg idő árán ideális esetben sikerül szerezni két nyelvvizsgát, a tudás pedig hamarosan elszáll, ha nem használják.

Sokkal többre juthatnánk, ha félretennénk a közvetlen haszonra való törekvést, és hosszú távú befektetésként a latinra koncentrálnánk. Óvodában és az alsó tagozat elején hagyják békén a gyereket, tanuljon magyarul, mozogjon sokat, tanuljon meg olvasni, kezdje el a magyar nyelvtant. Negyedik osztályban pedig jöhet az idegen nyelv, méghozzá a latin. Miért a latin? Éppen azért mert holt nyelv. Mi magyarok gyakorlatilag úgyis csak olyan idegen nyelvet tanulhatunk, aminek a szerkezete gyökeresen eltér a mi nyelvünkétől. Meg kell értenünk és el kell sajátítanunk egy teljesen új nyelvi logikát. Ezt meg lehet tanulni persze az angolon keresztül is, de az angol nyelvkönyvek túlnyomó többsége nem magyarok számára íródott, hanem olyan nyelvtanulóknak szánták, akiknek az indoeurópai nyelvi logika nem ismeretlen. A magyarok által írt nyelvkönyvek pedig igazodnak ehhez a lebutított európai irányzathoz. Hogy lehet az angol igék perfectum tövét második alaknak, participiumát pedig „inges” alaknak nevezni, csak azért, hogy nehogy véletlenül valamilyen nyelvtani szakkifejezést használjunk? Pedig ha azt participiumnak mernék nevezni, akkor a diák azonnal össze tudná kapcsolni a latin participiummal, sőt az olasz participio-val, a francia participe-pal, stb. Ezt az indoeurópai logikát sokkal könnyebb egy holt nyelv segítségével megtanulni, mivel a latinnál kezdetben csak magyarra fordítanak, nem kell beszélni, elég megérteni a mondatokat. Ráadásul a kétezer éves módszertan már letett egyet s mást az asztalra, elég ha nagyszüleinkre gondolunk, akik máig tudják a latin nyelvtani szabályok egy részét. (Vajon mire emlékeznek majd nyolcvanéves korukban az oviangolosok?) Két-három év latintanulás után pedig jöhetnek az élő európai nyelvek. A rendszeres latin nyelvtanra és a latin szókincsre építve pedig szinte az összes manapság divatos (és valóban hasznos) idegen nyelvet sokkal könnyebben meg lehet tanulni. Ha ezzel a módszerrel a gimnáziumban ugyanannyi időt (és tizedannyi pénzt) fordítanak nyelvtanulásra, az érettségiig három-négy nyelvet is meg lehet tanulni, méghozzá sokkal alaposabban és maradandóbban. Utána pedig, ha még ez sem elég, jöhet a többi nyelv is. Az angol „inges alak” szintű nyelvtan alapján sokkal nehezebb megérteni a francia, német, olasz stb nyelvtani rendszereket, de a latint ismerve bármit meg lehet tanulni. Sok olyan ember van, aki csak angolul tud, de olyannal még nem találkoztam, aki latinul tud, de más idegen nyelven nem.

A latinnak persze vannak egyéb előnyei is. Az antik kultúra olyan mélyen beivódott az általános műveltségbe, hogy számos egyéb tantárgyban és témában is segít: irodalom, történelem, filozófia. És akkor még nem is beszéltünk azokról a latin idézetekről, mondatokról, amikkel az olvasmányaink és utazásaink során találkozunk, vagy azokról a latinizmusokról, amiket a szakmai nyelvek használnak. Négy év latintanulás mindenesetre sokkal több kiegészítő ismeretet ad, mint tizenkét év angol a fenti módszerrel. Sőt, ha valaki hozzászokott a latintanulás módszeréhez, akkor angolul is ugyanígy fog tanulni, és akkor az angoltanulás során is sokkal több egyéb ismeret ragad rá.

Talán röviden érdemes megjegyezni azt is, hogy az oxfordi klasszika-filológia szakos hallgatók jelentős részét a bankszektor alkalmazza, mivel ezek az emberek egyrészt képesek aprólékos figyelemre és logikus gondolkodásra, másrészt szinte bármit képesek megtanulni, amiben rendszer van.

Egyértelműen látszik tehát, hogy a holt nyelvekkel szembeni előítéletek és a latin haszontalanságát hirdető könnyelmű kijelentések ellenére a latintanulás úgymond „kifizetődő”. Latinul azonban mégsem pusztán ezért kell tanulni, hiszen ez a megközelítés igencsak távol áll Horatius szellemétől.

Hanem azért, mert szép. 

(Arrabonicus)