A cím (Gellius cotidianus) azt jelenti: "napi/mindennapi Gellius". A második századi antikvárius író, Aulus Gellius Noctes Atticae (Attikai éjszakák) című nagy gyűjteményéből nézünk alkalomadtán egy-egy rövid részt, és vagy gyönyörködünk benne, vagy elmélkedünk, mosolygunk, csodálkozunk, esetleg mérgelődünk rajta... Higgye el a kedves Látogató, hogy mindegyikre bőven akad példa a terjedelmes, de sohasem unalmas műben. A latinul tanulók kedvéért előbb mindig az eredeti részlet jön, majd ennek tömör összegzése, esetleg kommentálása magyarul. Végül hozzáfűzök valamit a profán "szentleckéhez".

Persze, csak ha van mit... 

(A képen Szókratész legismertebb szoborportréja látható.)

II. 1.

Quo genere solitus sit philosophus Socrates exercere patientiam corporis; deque eiusdem viri temperantia.

1 Inter labores voluntarios et exercitia corporis ad fortuitas patientiae vices firmandi id quoque accepimus Socraten facere insuevisse:

2 stare solitus Socrates dicitur pertinaci statu perdius atque pernox a summo lucis ortu ad solem alterum orientem inconivens, immobilis, isdem in vestigiis et ore atque oculis eundem in locum directis cogitabundus tamquam quodam secessu mentis atque animi facto a corpore.

3 Quam rem cum Favorinus de fortitudine eius viri ut pleraque disserens attigisset: „pollakis” inquit „ex heliou eis helion heist èkei astrabësteros ton premnon”.

4 Temperantia quoque fuisse eum tanta traditum est, ut omnia fere vitae suae tempora valitudine inoffensa vixerit.

5 In illius etiam pestilentiae vastitate, quae in belli Peloponnesiaci principis Atheniensium civitatem internecivo genere morbi depopulata est, is parcendi moderandique rationibus dicitur et a voluptatum labe cavisse et salubritates corporis retinuisse, ut nequaquam fuerit communi omnium cladi obnoxius.

*************

Ez a rövid Gellius-caput (=a második könyv első fejezete) Szókratész „edzéseiről” szól, tudniillik arról, miként gyakorolta magát tűrőképessége fokozásában. Az évszázadokon át kanyargó legendák és szóbeszédek egyikét idézi fel Gellius, amikor – elbeszélői többesben – azt állítja, hogy tudomására jutott: a bölcs időnként napkeltétől napkeltéig (a summo lucis ortu ad solem alterum orientem) egyhelyben állt, szemeit egy pontra szögezte, és sem a kezét, sem a lábát, sem más testrészét nem mozdította. Úgy elgondolkodott (szinte meditált) ebben a pózban, mintha szelleme/lelke különvált volna a testétől (quodam secessu mentis atque animi facto a corpore). Ugyanezt a hallomást a szerző gyakori beszélgetőtársa, Favorinus is megerősíti egy lakonikus görög mondatban. Az ilyen és hasonló sűrű önsanyargatás fényes eredményéről is beszámol a szerző. Szókratész olyan egészséges volt (azaz lett) e tűréspróbák következtében, hogy még a peloponnészoszi háború elején kitört járvány sem fenyegette az életét, holott Athén városának lakóit alaposan megtizedelte a dögvész.

A mai profán „szentlecke” hosszadalmas elmélkedésre és erkölcsi dörgedelmekre adhatna apropót, de ettől megkímélem a PortaLatina-Blog olvasóit.

Mindössze annyit jegyzek meg, hogy a test kultuszát mindenek fölé helyező „korunk hőse” még Szókratésznél is keményebben sanyargatja magát. De a többség izomra gyúr, nem belső fegyelemre. Tűrőképessége fizikailag óriási, de lelkileg sokszor semmi. Merthogy itt is a fejben dől el minden. Szókratésznél az edzettség eszköz volt valamilyen értelmes (vagy nemes) célhoz, a fizikai erőnlétet nagyrészt a belső „erőnléttel”: akaraterővel, belső fegyelemmel tudta elérni. Amikor edzett, a testet és a lelket egyformán edzette, míg ma a nyers erő öncél vagy szinte „fegyver” lett – emberhez nem méltó dolgok műveléséhez. Tisztelet a kivételnek!