Laus vitae rusticae

(Tibullus, 1. 1)

Divitias alius fulvo sibi congerat auro
Et teneat culti iugera multa soli,

Quem labor adsiduus vicino terreat hoste,
Martia cui somnos classica pulsa fugent:

Me mea paupertas vita traducat inerti,                     5
Dum meus adsiduo luceat igne focus.

Ipse seram teneras maturo tempore vites
Rusticus et facili grandia poma manu;

Nec spes destituat, sed frugum semper acervos
Praebeat et pleno pinguia musta lacu.                     10

Nam veneror, seu stipes habet desertus in agris
Seu vetus in trivio florida serta lapis,

Et quodcumque mihi pomum novus educat annus,
Libatum agricolae ponitur ante deo.

Flava Ceres, tibi sit nostro de rure corona               15
Spicea, quae templi pendeat ante fores,

Pomosisque ruber custos ponatur in hortis,
Terreat ut saeva falce Priapus aves.

Vos quoque, felicis quondam, nunc pauperis agri
Custodes, fertis munera vestra, Lares.                      20

Tunc vitula innumeros lustrabat caesa iuvencos,
Nunc agna exigui est hostia parva soli.

Agna cadet vobis, quam circum rustica pubes
Clamet 'io messes et bona vina date'.

Iam modo iam possim contentus vivere parvo         25
Nec semper longae deditus esse viae,

Sed Canis aestivos ortus vitare sub umbra
Arboris ad rivos praetereuntis aquae.

Nec tamen interdum pudeat tenuisse bidentem
Aut stimulo tardos increpuisse boves,                        30

Non agnamve sinu pigeat fetumve capellae
Desertum oblita matre referre domum.

At vos exiguo pecori, furesque lupique,
Parcite: de magno est praeda petenda grege.

Hic ego pastoremque meum lustrare quotannis        35
Et placidam soleo spargere lacte Palem.

Adsitis, divi, neu vos e paupere mensa
Dona nec e puris spernite fictilibus.

Fictilia antiquus primum sibi fecit agrestis
Pocula, de facili conposuitque luto.                             40

Non ego divitias patrum fructusque requiro,
Quos tulit antiquo condita messis avo:

Parva seges satis est, satis requiescere lecto
Si licet et solito membra levare toro.

Quam iuvat inmites ventos audire cubantem               45
Et dominam tenero continuisse sinu

Aut, gelidas hibernus aquas cum fuderit Auster,
Securum somnos igne iuvante sequi.

Hoc mihi contingat. Sit dives iure, furorem
Qui maris et tristes ferre potest pluvias.                         50

O quantum est auri pereat potiusque smaragdi,
Quam fleat ob nostras ulla puella vias.

Te bellare decet terra, Messalla, marique,
Ut domus hostiles praeferat exuvias;

Me retinent vinctum formosae vincla puellae,               55
Et sedeo duras ianitor ante fores.

Non ego laudari curo, mea Delia; tecum
Dum modo sim, quaeso segnis inersque vocer.

Te spectem, suprema mihi cum venerit hora,
Te teneam moriens deficiente manu.                               60

Flebis et arsuro positum me, Delia, lecto,
Tristibus et lacrimis oscula mixta dabis.

Flebis: non tua sunt duro praecordia ferro
Vincta, neque in tenero stat tibi corde silex.

Illo non iuvenis poterit de funere quisquam                   65
Lumina, non virgo, sicca referre domum.

Tu manes ne laede meos, sed parce solutis
Crinibus et teneris, Delia, parce genis.

Interea, dum fata sinunt, iungamus amores:
Iam veniet tenebris Mors adoperta caput,                      70

Iam subrepet iners aetas, nec amare decebit,
Dicere nec cano blanditias capite.

Nunc levis est tractanda Venus, dum frangere postes
Non pudet et rixas inseruisse iuvat.

Hic ego dux milesque bonus: vos, signa tubaeque,        75
Ite procul, cupidis volnera ferte viris,

Ferte et opes: ego conposito securus acervo
Despiciam dites despiciamque famem.

http://www.thelatinlibrary.com/tibullus1.html

A falusi élet dicsérete

(Tibullus, 1. 1)

Sárgáló aranyát más gyűjtse-növelje halomba,
     s üljön ezer holdján croesusi kincsei közt,

szomszéd ellenség rohamát rettegve szünetlen,
     míg szelid álmait a kürt szava kergeti el:

énnekem egyszerü élet a vágyam, halk, nyugodalmas,
     csak kis tűzhelyemen égjen örökre a láng.

Ültessek libegő szőlővesszőt idejében,
     s ojtson erős fákat gazda-kezem szaporán,

és be ne csapjon a drága remény: gyűljön be a termés
     dús lombbá, sürü must töltse a kádjaimat.

Hisz ha virágos, vén kő áll az uton, vagy a réten
     árva cölöpre lelek, rögtön imádkozom én,

s ami gyümölcsöt az új esztendő hoz nekem, abból
     zsengét hordok a kert isteni atyja elé.

Szőke Ceres, földemről búzakalász-koszorú jár
     néked: az ajtónál függjön, a templom előtt,

és a gyümölcsösben piros őrként álljon, ijesztve
     szigoru sarlóval a madarat, Priapus:

megkapjátok az áldozatot, Lárok, ti is – egykor
     gazdag, már ma szegény birtokom őrei, mind:

akkor a roppant csorda után borjúval adóztam,
     most piciny áldozatul kis tanya csak barit ád:

kis barit ád kicsi föld, s a falum fiataljai körben:
     „Jó bort, jó aratást!” – zengedezik szilajon.

Adja a sors, hogy boldogan éljek csöpp vagyonomból,
     és ne gyötörjön örök út a nehéz rögökön –

hadd hűsöljek a kánikulában a parti fa árnyas
     lombja alatt, ahol a fürge patak vize fut.

Szégyen nélkül markolom én kétágu kapámat,
     s fustéllyal zavarom nagy, tunya ökreimet,

nem röstellem az elkószált gödölyét hazavinni
     s a pici kecskegidát ölben az anyja után.

Csak ti ne bántsátok kicsi nyájam, farkasok, és ti,
     tolvajok: onnan kell lopni, ahol nagy a nyáj.

Pásztorom évenként tisztítom lánggal, ahogy kell,
     s meglocsolom tejjel a puha szivü Palest.

Isteneim, jertek s e szegény asztalnak egyétek
     tisztes ajándokait: tiszta cserép az edény.

Hajdan agyagpoharat formált a paraszt is először,
     a puha sár szeliden gömbölyödött keze közt.

Nem kívánom atyáim pénzét s birtokait sem,
     dús aratások után egyre növő vagyonát:

jó ez a kis föld, s éppen elég, ha ledőlhetek este,
     s tagjaim elnyúlnak, itt, az öreg nyoszolyán.

Ó, milyen édes a vad szeleket hallgatni heverve,
     míg hű kedvesem is hű kebelemre simul,

vagy zápor-zene mellett ringani álmok ölében,
     míg jeges áradatot zúgat a déli vihar!

Ez legyen osztályrészem: kincs azt illeti, aki
     a felhőszakadást tűri s a tengeri vészt.

Inkább vesszen a földnek minden gyöngye s aranyja,
     hogysem akárki – leány – sírjon az útaimért.

Szárazon és vizen is, Messalla, a háboru rád vár,
     a hadi préda a te otthonod éke legyen:

engem egy édes lány bűvös kötelékei húznak,
     itt ülök, őrzöm a ház zárt, szigorú kapuját.

Nem kell nékem a „hős” nevezet, csak Delia, véled
     éljek – bánom is én: „rest”, „mulya”-é a nevem.

Csak te hajolj rám, hogyha utolsó percem is eljött,
     hűlő karjaim is téged öleljenek át.

Megsiratod majd, Delia, testem a máglyai ágyon,
     s csókjaidat szomorú könny-zuhatag keveri –

megsiratod –, nem védi komor vasvért a te szíved,
     s gyönge szivedben erős szikla kolonca nem áll.

Nem lesz ott fiu, nem lesz lány, aki a temetésen
     föl ne zokogna s aki könnytelen érne haza.

Ámde te, Delia, fel ne kavard holt lelkemet: orcád
     gyönge szinét ne gyötörd, szét ne ziláld hajadat.

Míg csak a sorsunk engedi, éljünk víg szerelemben:
     jön feketén a Halál, jön letakarva fejét,

csúszva jön a tunya kor – s hogyan illik a vágy az öreghez?
     Nem vág egybe az ősz haj s a bolond csacsogás.

Most gyúljon fel a szív, most, míg beszakítni az ajtót
     nem röstellnivaló, s míg veszekedni – gyönyör.

Itt vagyok én jó harcos! Félre a kürt meg a zászló!
     Az hullassa a vért, az, ki vagyonra sovár!

S annak jusson a kincs is! Jó nekem a magaméban:
     megvetem én a nyomort, megvetem én a vagyont.

(Kardos László fordítása)

http://gepeskonyv.btk.elte.hu/adatok/Okor-kelet/Okori.es.keleti.irodalmak/index.asp_id=565.html